afterbrekup

Nem akartam róla írni. 

Nem akartam panaszkodni, 

nem akartam nyilvánosan fájni, vergődni, bármi. 

És azt éreztem, hogy baromi erős vagyok és baromi jól megy és annyian mondták, hogy tényleg, ez igen, lelki Terminátor vagyok, hogy nem látszik rajtam, és “köszi megvagyok”, csak lefogytam. Most is azt érzem, hogy baromi erős vagyok, de azt is, hogy igazából azóta csukva volt a szemem, hogy azt az első estét egyedül töltöttem és mindent kihipóztam és nem aludtam, takarítottam és ment a P.S. I love you és zokogtam, mikor elraktam a bögréjét, amit tőlem kapott és azt éreztem, hogy ennél nem fájhatna jobban, mert akkor megfulladnék. 

De igazából. Most tudom. Hogy becsuktam akkor a szemem, hogy túléljem. Mert most itt volt. Napokat. És már nem is vártam ujjongva, hogy megérkezzen, sőt, lefeküdtem aludni, de mikor megjött, percekig öleltem és hallgattam a szívverését és azt éreztem, hogy végreHAZAért, itthon van – és így már én is, újra.

Nem hittem, hogy a legyünk barátokban ez benne van. Azt hittem, azt mindig tudni fogom és mindig kérgesít.

*Nem hittem, hogy majd intenzívebben foglak szeretni. Hogy úgy foglak majd, mint az elején. Azt hittem, hogy tényleg tudok kemény lenni, de nem tudok, kiszakad a lelkem. Nem tudom, milyen az élet nélküled, de nem is akarom tudni, nem akarom tudni, tényleg. Talán nincs is, úgy érzem, hogy nincs. Nincs otthon, csak menekülés van, hajsza. Zajba, homályba, idegen fickókba a társkeresőn, hogy ne halljak, lássak, érezzek az egészből semmit, magamból, abból a halálsötétből, ürességből, ami mindenhol ott van. Menekülés ettől a mai naptól, amikor megint elmentél és újra nyitva a szemem. 

De becsukom, becsukom, amint tudom újra, mert beleszakad a lelkem, mert ilyen valóság nem kell.

Rohanok, rohanok tovább. Csukott szemmel, őrülten, levegőt nem véve sprint.

szeretlek